57 évvel ezelőtt három űrhajós történelmi küldetésre indult, hogy elérjék a Holdat. Erről a rendkívüli vállalkozásról sokan azt gondolják, hogy szinte zökkenőmentes volt, pedig valójában számos életveszélyes hiba, váratlan fordulat és bravúros megoldás jellemezte az egész folyamatot. Több mint 400 000 szakember kemény munkájára volt szükség, hogy az Apollo 11 legénysége sikeresen megtegye az oda-vissza utat.
A felbocsátás előtt közvetlenül kritikus hiba adódott a Saturn V rakétán, miközben a világ szeme a Cape Canaveral-i startállásra szegeződött. Egy hidrogén szelep meghibásodása miatt a kilövés is veszélybe került, és az elhárítására minden percre szükség volt. Eközben a mérnökök már a káros gázkeverékek kockázatain és a kabin túlnyomásának problémáin dolgoztak, hogy biztonságossá tegyék az utat a legénység számára.
Az út során a Van Allen sugárzási övezet jelentette az első nagy akadályt. A NASA mérnökei speciális pályaszámításokkal és geometriával oldották meg, hogy az űrhajó csak a sugárzás leggyengébb részein haladjon át. Közben a navigációt egy forradalmi – ma már kezdetlegesnek számító – fedélzeti számítógép, az Apollo Guidance Computer vezérelte, amit rendszeresen pontosítani kellett a csillagok mérése alapján szextánssal.
Az űrben a hőmérséklet szélsőségei, a kozmikus sugárzás, valamint a hosszú kommunikációs késleltetés mind-mind komoly kihívást jelentettek a legénység és az irányítóközpont számára. A leszállás előtt különleges mérnöki megoldásokra volt szükség ahhoz, hogy a Hold felszíne – amelyről keveset tudtak, és akár porba süllyesztő csapda is lehetett volna – megtartsa a leszállóegységet.
A földet érés utolsó pillanatai rendkívüli feszültségben és több műszaki problémával teltek. Ezek során a személyzet improvizációjára, a vészrendszerekre és a központi számítógép szoftverének prioritáskezelésére is szükség volt. Vajon hogyan élték meg mindezt a fedélzeten lévők, és milyen tudományos bravúrok tették lehetővé, hogy végül történelmet írjanak?
