Két videojáték-rajongó beszélgetése során izgalmas utazást tehetünk a történelem legrosszabb játékai között. Szubjektív tier-listát állítanak össze, amelyben jól ismert, hírhedt és kevéssé ismert címeket vesznek górcső alá.
A vitában előkerülnek legendás bukások, mint a Duke Nukem Forever, a Pac-Man Atari 2600-as verziója vagy az E.T., de szó esik olyan különös digitális bűnök halmazáról is, mint a Data Design művei, illetve a Nintendo CDi kísérletei. A beszélgetés egyik hangsúlyos témája, hogy vajon a legismertebb „rossz” játékok tényleg a legaljábbak-e, vagy az igazán gyalázatos kísérletek már feledésbe merültek.
Szóba kerül, mekkora súlyt ad a játék értékelésénél az örökség, a fejlesztési idő, vagy éppen az, ha végül a közösség igyekszik kijavítani egy szörnyű hibát. Felvetik, hogy a csalódást okozó franchise-folytatás gyakran kegyetlenebbnek érződik, mint egy olcsó „shovelware” – és hogy van-e olyan rossz játék, ami puszta hibái miatt válik szórakoztatóvá vagy legendássá.
Az összehasonlítás során nemcsak a játszhatóság és a technikai minőség kerül szóba, hanem olyan kérdések is, hogy mennyire becsülendő a kudarc mögötti ambíció, vagy hogy egy rossz játék mennyire képes szórakoztatni a maga aggasztó módján. Külön ínyencség a lista legvégére hagyott Sonic-játékok, illetve a közönség által különösen utált címek tárgyalása is.
Az egész beszélgetés során felmerül a kérdés: mi teszi valójában rosszá a rossz játékot, és lehet-e a játékok dicső bukásait is szeretni?
