Az alkotó egy turkálóban bukkant rá erre a középkorú, lefestett asztalra, amely első ránézésre nem keltette fel különösebben az érdeklődését. Közelebbről szemügyre véve azonban észrevette, hogy dió furnér és tömör diófa szegélyek rejtőznek a festék alatt, ezért úgy döntött, hogy mindössze öt dollárért érdemes lehet próbát tenni a felújítással.
A restauráció kezdetén a festék eltávolítása jelentette az első nagyobb kihívást. Az asztal részeit egyszerűen szét lehetett szedni, ami megkönnyítette a festék lekaparását és a csiszolást. Különösen oda kellett figyelni arra, hogy a hegyes szegélyeken ne maradjanak keresztirányú csiszolási nyomok.
A tisztítás során kiderült, hogy az asztallapon különféle fekete foltok és karikák vannak, amelyek eltávolítására oxálsavat vetett be az alkotó. Bár a foltok nagy része elhalványult, akadt néhány makacsabb elszíneződés, amely továbbra is látszott. Ezek kezelése külön odafigyelést igényelt, és felmerült a kérdés, mennyire érdemes hibátlanul felújítani egy ilyen bútordarabot.
Kisebb szerkezeti javításokat is el kellett végezni, például egy meglazult díszítőelem újbóli rögzítését. A még mindig látható festékmaradványokat pórustömítővel fedték el, hogy egységesebb felületet kapjon a fa. Az egész munka során végig jelen volt a dilemmák sorozata: vajon érdemes-e teljesen restaurálni, vagy inkább a múlt nyomait meghagyni?
A befejező munkálatok során dönteni kellett a felületkezelés stílusáról is. Az alkotó mérlegelte az „antikolt”, „kopottas” és a „gyári újszerű” megjelenést; végül a természetes, de finoman egységesített hatás mellett döntött, ami kihangsúlyozza a bútor eredeti szépségét, de nem rejti el teljesen a múlt jeleit.
