1915 elején a Nyugati Front állóháborúba süllyedt, miközben brit vezetők, köztük Winston Churchill, új frontokon kerestek lehetőségeket a háború gyors befejezésére. Az Oszmán Birodalom, Németország leggyengébb szövetségese, ígéretes célpontnak tűnt, ugyanis a török szorosok – a Dardanellák és a Boszporusz – stratégiai jelentőséggel bírtak mind a szövetségesek, mind az oroszok ellátása szempontjából.
A brit és francia hadiflotta vakmerő hadművelettel próbálta áttörni az oszmán védelmet a vízről, de súlyos ellenállásba ütköztek: bonyolult erődítések, rejtett tüzérség, aknamezők, valamint modern német ágyúk és a bevetett német hadihajók mind meghatározó szerepet játszottak a kudarcban. A haditengerészeti próbálkozás után partraszálló hadművelet mellett döntöttek, melynek célja a Gallipoli-félsziget erődítéseinek hátbatámadása volt.
Nagy léptékű partraszállások zajlottak le, brit, francia, ausztrál, új-zélandi és indiai csapatok részvételével – különösen ikonikus esemény lett az Anzac Cove-i partraszállás, ahol a domborzat és az oszmán védők hősies ellenállása gyorsan patthelyzethez vezetett. A partraszállásokat követő véres harcok, kitartó ellenállás, valamint logisztikai nehézségek, betegségek és ivóvízhiány jelentősen megnehezítették mindkét fél helyzetét.
A hadjárat során felmerülő kérdések, mint például a haditervek összetettsége, a parancsnokok tapasztalatlansága, valamint a különféle nemzetek csapatainak együttműködése, végig meghatározták az eseményeket. Hogyan reagáltak a parancsnokok a folyamatos kudarcokra? Miként alakult ki a szimbolikus jelentőségű Gallipoli-mítosz a résztvevő nemzetek emlékezetében?
