Hollywood újabb képregényes antihősét, Clayface-t ismerjük meg ebben a filmben, melynek forgatókönyvét Mike Flanagan, a horror műfajának egyik legismertebb alakja, és Hussein Amini jegyzi. Az alkotás a DCU harmadik filmje, amely már a franchise új irányát hivatott jelezni.
Középpontban Matt Hagen, a világhírű színész áll, akinek karrierje és élete egyetlen pillanat alatt összeomlik, amikor egy gothami maffiózó örökre eltorzítja az arcát. Segítséget egy nanotechnológiára épülő kísérleti kezelésben keres egy elhivatott kutatóorvostól, Dr. Caitlyn Core-tól, ám a terápia nem várt következményekkel jár: Hagen arca és alakja változékonnyá válik, „agyagszerű” maszkot ölt, és újfajta adottságai alakulnak ki.
Az alkotás sokkal sötétebb hangvételt üt meg a DC korábbi filmjeihez képest. Testhorror és intenzív vérengzés jelenik meg, bár a látvány néhol hullámzó minőségű, különösen az átalakulások esetében. Érdekességként említendő, hogy a film egésze egyensúlyoz a feszes forgatókönyv és a kissé visszafogott rendezői megvalósítás között, ahol egyszerre érződik a kreatív megoldások és a költségvetési korlátok hatása.
Matt Hagen karakterdrámája és a főszereplőt alakító Tom Reese Harry’s alakítása kiemelkedik, sikeresen közvetítve a főhős belső vívódásait: a hírnév elvesztésével járó gyászt, a bosszúvágyat, az elszigeteltség érzését és az elszabaduló dühöt. A mellékszereplők, különösen Naomi Aki karaktere, szintén hangsúlyosak a történetben; morális dilemmák és tudományos felelősségvállalás feszülnek egymásnak.
A film különlegessége, hogy bár Gotham Cityben játszódik, Batman csupán háttérként létező mitológia – így Clayface saját története kerül igazán előtérbe. A mozi sajátos hangulata, a horror és a képregényes világ keveredése, valamint a franchise-építés mellőzése jelentős kérdéseket vet fel: kell-e minden szuperhősfilmnek egy nagyobb univerzum szerves részeként működnie, vagy elég az egyedi karakterdráma?
