Az orangutánok éles fogaikkal és ügyes állkapocsmozgásukkal hatékonyan dolgozzák fel a táplálékukat. Ezek a „fogfeldolgozó gépezetek” lehetővé teszik, hogy az élelem felszínét jelentősen megnöveljék, így emésztésük sokkal gyorsabbá válik az olyan állatokhoz képest, mint például a krokodilok, amelyek a táplálékot egészben vagy nagy darabokban nyelik le.
Az emlősök evolúciójában a rágás képessége váratlan fordulatot hoz az állkapocs felépítésében. Generációk során az alsó állkapocs több csontja fokozatosan átalakul: egyre nagyobb lesz az egyik csont, míg a többi elsorvad, így egy erős, egybefüggő állkapocs alakul ki.
A régi állkapocscsontok sorsa azonban nem teljesen a feledésé: ezek egyik része az ember belső fülébe vándorol. A kalapács és az üllő, valamint a kengyel elnevezésű apró csontok az eredeti állkapocs részei voltak még az embrió fejlődése során. Ezek a kicsi, de kiemelten fontos csontok most az emberi hallás szempontjából kulcsszerepet játszanak, hiszen összekötik a dobhártyát a belső füllel, és jelentős mértékben szélesítik a hallható frekvenciatartományt.
