1772-ben, a mai Niigata területén tartott jótékonysági esemény során komoly konfliktus tört ki amatőr és profi szumóbirkózók között, amely nem várt fordulathoz vezetett. Az incidens nyomán a tokiói szumócéh előjogokra hivatkozva próbálta megőrizni monopóliumát – ám ezek az „ősi hagyományok” meglepő módon akkoriban még újdonságnak számítottak.
Az elbeszélés visszatekint egészen a 8. századig, amikor a szumó a császári udvar ünnepségein szolgált látványosságként. A versenyzők ekkor még durva harci technikákat is alkalmaztak. A játék később egyre inkább a birkózás fogásaira és a test-test elleni küzdelemre koncentrált, miközben a szamurájok és a templomok is kulcsszereplőkké váltak a sport fejlődésének történetében.
A 15. századtól szumómérkőzéseket már jótékonysági célból is rendeztek, és ekkor született meg a szervezett szumó első formája, a céhrendszer. Az évtizedek során a sport egyre szervezettebbé vált, a nézők és játékosok közötti határvonalat is megteremtették, sőt, a ma ismert küzdőtér, a dohyō is ekkor alakult ki.
Az új hagyományok – például a só szórása a ringben vagy a szent kötél, a yokozuna viselése – szintén ebben a korszakban jelentek meg, a múltidézés eszközeként. Ezeknek köszönhetően a szumó végül komoly rangra emelkedett, és a modern korban is meg tudott újulni, miközben megőrizte kapcsolódását a japán identitáshoz és kulturális örökséghez.
