A Unity hosszú éveken át meghatározó szerepet töltött be a videojáték-fejlesztés világában, hiszen egyszerű, felhasználóbarát game engine-ként programozók és stúdiók millióinak életét könnyítette meg. Nemcsak indie, hanem világszerte ismert cégek is előszeretettel használták nagyszabású projektekben, ráadásul az óriási közösségi támogatás, a rengeteg tutorial és a fejlett asset store megkönnyítette az alkotók mindennapjait.
A Unity sikerében fontos szerepet játszott a többplatformos fejlesztés lehetősége is, amely lehetővé tette, hogy egyetlen kódolással PC-re, mobilra és konzolokra is optimalizálják játékaikat. A folyamatos innováció és a fejlesztőbarát üzleti modell miatt sokan választották a rendszert tanuláshoz, kísérletezéshez vagy akár nagy iparági projektekhez.
Bár a cég bevételei évről évre nőttek, a veszteségek is egyre nagyobbak lettek, főleg a gyors növekedési próbálkozások, akvizíciók és az új piacokra való terjeszkedés miatt. Ekkor jött a vezetőség merész húzása: drasztikusan megváltoztatták az árképzést, amely alapján bizonyos bevétel és letöltésszám felett installációnként kellett volna fizetniük a fejlesztőknek.
Az új „runtime fee” modell hatalmas megrökönyödést és felháborodást váltott ki a szakmában. Fejlesztők, cégek és közismert szakemberek nyilvánították ki nemtetszésüket, a közösségi média és a híroldalak is felkapták az ügyet. Mindenki azt találgatta, hogyan lehet majd pontosan mérni az installációkat, és mennyire igazságos visszamenőleges hatállyal bevezetni ilyen szabályokat. Felmerült a kérdés: mihez kezdenek azok, akik már Unityre alapozták termékeiket?
A kedélyek nem csillapodtak, a legnagyobb ügyfelek elfordulása, tömeges engine-váltások és jelentős részvényárfolyam-csökkenés rázta meg a céget. Mindez komoly tanulságokat vetett fel a szoftveripari üzletpolitikával kapcsolatban: valóban kifizetődő-e a legnagyobb ügyfelek kisemmizése, és mik a kockázatai egy ilyen radikális irányváltásnak?
