A bemutatott játék, az Endorfun, 1995-ben jelent meg Windows és Macintosh platformokra, és első pillantásra színes, ártalmatlan logikai játéknak tűnt. A tervező, Michael Feinberg, korábban olyan klasszikusokon dolgozott, mint az Ishido és a Tetris egyes változatai, így a játék mögött komoly tapasztalat állt.
Mélyebb rétegeiben azonban a játék különös figyelmet váltott ki azáltal, hogy a háttérzenébe körülbelül száz pozitív megerősítést, szubliminális üzenetet rejtettek el. Ezek olyan állításokat tartalmaztak, mint például ‘Örömteli vagyok’ vagy ‘Szeretem a világot, és a világ szeret engem’, melyek célja a játékosok hangulatának javítása volt.
A társadalmi és médiavisszhang főleg ezeknek a rejtett üzeneteknek köszönhetően robbant ki: szülők és szakemberek aggódtak a gyermekek elméjére gyakorolt lehetséges hatások miatt, különösen mivel a szubliminális üzenetek televízióban és rádióban tiltottak voltak, de a videojátékokra akkor még nem létezett szabályozás. A brit média figyelme is ráirányult a játékra, amikor egy televíziós műsorban komolyan felvetették, hogy akár ’18 éven felülieknek’ minősítsék – párhuzamot vonva a hipnózis videókkal.
Az Endorfun köré épült vita hamar ikonikus példává vált arra, miként ütközött a technológiai újítás és a társadalmi bizalmatlanság a ’90-es évek közepén. Felmerült a kérdés: ártalmatlan játékmenetről vagy manipulációs veszélyről van szó, illetve hogyan reagáljanak a szabályozó szervek az ilyen újszerű multimédiás tartalmakra?
