Ebben a filmkritikában a szerző egy friss Resident Evil mozifilm élményeit osztja meg, úgy, hogy előzetesen megvallja: személyes kapcsolata a Resident Evil univerzummal viszonylag laza, csak egy videojátékot játszott végig a sorozatból. Az értékelés során kiemeli, hogy nem a játékok ismerete szükséges az élményhez, hiszen a film önálló sztorival, de a franchise ikonikus elemeit felhasználva mesél.
Érdekfeszítő kérdéseket vet fel arról, mennyire engedhetik meg maguknak a filmek, hogy eltérjenek a műfaji határoktól. Kiemeli a mű többszöri műfaji váltását: először klasszikus horror, majd érzékelhetően videojáték-filmmé alakul, végül pedig egyre inkább egy eltúlzott, rajzfilmszerű paródiává válik – mindez szándékosan túltolt jelenetekkel, kifejezetten komédiával.
A történet egy szerencsétlen, de szerethető főhőssel játszik, akinek viselkedése egyszerre idéz videojátékos sztereotípiákat és paródia karaktereket. A főszereplő fejlődése, ügyetlenkedései, majd váratlan okos húzásai szintén a horror-komédiák világát idézik meg. A filmben emlékezetes akciójelenetek, groteszk CGI-effektek és klasszikus, jól felépített jump scare-ek vegyülnek, utalva a videojátékok szerkezetére és a popkultúra más műfajaira.
Felkavaró kérdésként jelenik meg, hogy a lezáró „rajzfilmes” stílus és a főszereplő szándékosan „buta” karakterábrázolása vajon tetszik-e a nézőknek, vagy inkább elidegenít. Ezzel együtt felmerül, hogy mennyiben szól a film a rajongóknak, és mennyire élvezhető azok számára is, akiknek kevés a játékos tapasztalatuk. A szerző külön kiemeli, mennyire szórakoztatóak az őrült fordulatok, groteszk gore-elemek és játékos önirónia – nyitva hagyva a választ, mennyire működik ez az átlagos néző szemével.
