1991 augusztusában az Indian Airlines 257-es járata Kalkutta repülőteréről indult egy rövid belföldi útvonalra, Imphal városába, ahol a reptér különleges földrajzi elhelyezkedése bonyolult, fokozott körültekintést igénylő megközelítési eljárást követelt meg a pilótáktól. A járatot tapasztalt kapitány és egy fiatalabb, kevés repült idővel rendelkező első tiszt vezette, akik a megszokott útvonalon haladtak, és jól ismert navigációs segédeszközökre, például az Imphal VOR rádióadóra alapozhatták a tájékozódásukat.
A környező dombvidék és a gyakori felhőréteg miatt a látási viszonyok sokszor korlátozottak voltak, így a műszeres navigáció pontossága döntő jelentőségűvé vált. Ebben a környezetben tovább bonyolította a helyzetet, hogy a régióban nem állt rendelkezésre radarlefedettség, így a légiirányítás kizárólag a pilóták jelentéseire hagyatkozhatott.
Ahogy a járat közeledett az útvonal kritikus szakaszaihoz, egy váratlan útvonal-elkerüléssel és a tervezett eljárások figyelmen kívül hagyásával a személyzet rövidítette a repülési utat. Ez a gyakorlat, amelyhez idővel hozzászokhattak, elsőre nem tűnt veszélyesnek, de megalapozta a későbbi hibák sorozatát, amikor a helymeghatározás egyre pontatlanabbá vált.
Nem mindennapi kérdések merültek fel: miért dönthettek úgy a pilóták, hogy elhagyják a hivatalos útvonalat, mi motiválja a hasonló rutinból fakadó szabályszegéseket, és hogyan befolyásolhatja a tapasztalatlanság, illetve a csoportdinamika az ilyen döntéseket? Továbbá kiemelkedik, hogyan hathatnak a pilóták szubjektív benyomásai a tényekkel szemben, különösen, ha nincsenek objektív visszajelzések vagy egyértelmű ellenőrző rendszerek.
