Egy játékos tapasztalatairól olvashatunk, aki újra elővette a Dark Souls III-at, hogy végre megszerezze az összes achievementet a játékban. A folyamat során nem csupán egyszerű kihívásokkal, hanem különösen monotonná váló, ismétlődő farmolási feladatokkal találkozott, amelyek során százszor is ugyanazt a két ellenséget kellett legyőznie véletlenszerű tárgyaik megszerzése érdekében. Eközben végig azon gondolkodott, miért is vesztegeti az idejét ilyen unalmas tevékenységre, amikor számos más érdekes játék várna rá.
A szerző párhuzamot von a játékélmény és a saját motivációi között: több ikonikus játéknál is hajlamos túlteljesíteni, még akkor is, amikor ezzel pont a játék élvezeti értékét csökkenti. Felmerül a kérdés: érdemes-e mindent megszerezni egy játékban, eltávolodva ezzel attól, amiért eleve megszerettük az adott alkotást?
Felvetődik az is, hogy hogyan lehetne a fejlesztők és játékosok közös felelőssége az, hogy a játékélményt ne kényszeres optimalizálás vagy unalomba forduló kihívások uralják. Példaként említik azt, amikor egy játékos csak a legbiztosabb vagy leghatékonyabb módszert használja végig, és emiatt kimarad a játék igazi változatossága és öröme. A beszámoló rávilágít arra is, hogy a játékosok néha maguknak ártanak azzal, hogy mindig a leghatékonyabb, leginkább célorientált utat választják.
Érdekes kérdéseket vet fel a videó arról, hogy a játékok hogyan terelhetik a játékosokat bizonyos viselkedésminták felé, illetve hogyan lehetne szándékosan törekedni arra, hogy ne váljon minden teljesítmény „problémaoptimalizálássá”, és inkább felfedező, örömkereső hozzáállással álljunk hozzájuk. Megjelenik a videóban a játékos önreflexiója is, hogy miként nehezíti meg saját dolgát, hogyan veszíti el időnként az élvezetet a maximalizálás miatt, és hogy milyen felelőssége lehet abban, hogy változtasson ezen.
