A babák és felnőttek közötti kacagást és kapcsolatot szinte minden kultúrában előidézi egy egyszerű játék: a kukucs. Bár más-más neveken ismerik, lényege univerzális – már újszülöttként érzékeljük a körülöttünk lévő arcokat, majd szép lassan kibontakozik a játék komikus varázsa.
Az emberi fejlődés során számos kognitív és motoros készség szervezetten jelenik meg: először az arcfeldolgozás, majd a társas mosoly következik; ezt idővel az ok-okozat felismerése, végül a tárgyállandóság képessége koronázza meg. A kukucs-játék különlegessége, hogy mindezen fejlődési fázisokat kihasználja, és egyszerre próbára teszi az emlékezetet, a figyelmet és a társas interakciókat is.
Egy gyermek számára eltűnni és újra megjelenni olyan, mintha bűvésztrükk történne előtte, főleg addig, amíg még nem fejlődött ki az a tudat, hogy a nem látott tárgyak és emberek továbbra is léteznek. Az idő előrehaladtával a játék egyre összetettebbé, tudatosabbá válik, sőt, a „szociális játék” alapjait is lefekteti, mint például a szemkontaktus, a szerepcserék és a közös figyelem.
Bizonyos kutatások arra is rámutatnak, hogy az ilyen játékok nemcsak a világ megértésében, hanem a társas szabályok, sőt, a humorérzék fejlődésében is központi szerepet játszanak. Az a folyamat, amikor a kérdések és meglepetések kölcsönhatásba lépnek, segíti a gyerekeket abban, hogy később saját játékszabályokat alkossanak és mások gondolatait is elképzeljék.
