Amikor a visszatérésről beszélünk a Holdra, érdemes feltenni a kérdést: pontosan hová és miért tartunk? A Hold felszínén számos lehetséges bázishelyszín verseng a figyelmünkért: a Shackleton-kráter és a déli pólus környéke, északon a Peary-kráter, az egyenlítői mare-vidékek, régi lávacsövek, valamint a Hold túlsó oldala mind különböző kihívásokat és lehetőségeket kínálnak.
A déli pólus térsége különösen vonzó, hiszen itt találkozik a folyamatos napfény, az „örök világosság csúcsai”, valamint a sötét kráterek mélyén a vízjég – két kulcsfontosságú erőforrás, amelyek együtt biztosíthatják az első tartós emberi jelenlétet. Ezzel szemben az egyenlítői régiók könnyebb le- és felszállási feltételeket, valamint hatalmas sík felületeket kínálnak az ipari terjeszkedéshez és nagyobb infrastrukturális fejlesztésekhez.
De vajon mennyire fontos az, hogy több lábon álljunk? A videó rávilágít: a redundancia nem csupán alternatíva, hanem elengedhetetlen feltétele az önálló, független holdbéli jelenlétnek. Ezért a tervekben szerepel egy második bázis kiépítése – akár az északi póluson, akár eltérő környezetben.
Az ipari lehetőségeket mutatják be például az Oceanus Procellarum síkságai vagy a Mare Tranquillitatis területe, amely a múltja révén és a lávacsövek közelsége miatt is stratégiai jelentőségű. Eközben mélyen, lávacsövekben és kőzetrétegek alatt olyan védett élettér alakulhat ki, amely hosszú távú lakhatást biztosíthat, természetes védelemmel a sugárzás és a szélsőséges hőmérsékletek ellen.
A Hold túlsó oldala újabb perspektívát kínál: itt a rádiócsend kedvező az asztrofizikai kutatások és egyedülálló obszervatóriumok számára, felfedve a világegyetem rejtettebb arcait. Minden régió tehát teljesen más előnyökkel és célokkal tud hozzájárulni a jövő holdbéli hálózatához. A kérdés így nem az, hol legyen a Hold-bázis, hanem az, milyen lépésekben és milyen feladatokat ellátva épülnek majd ki a különböző állomások.
