Egy személyes élmény kerül bemutatásra, amely a The Legend of Zelda: Ocarina of Time egyik legemlékezetesebb pillanatához kapcsolódik. A történet középpontjában a játék időutazásos mechanikájának furcsaságai állnak, különösen a Song of Storms eredetének paradoxona.
Az emlék felidézi, hogyan szembesülhetnek a játékosok időparadoxonnal: felnőttként a főhős megtanul egy dalt egy karaktertől, majd időben visszautazva fiatalabb énjével tanítja azt ugyanannak a karakternek. Ezzel a dal eredeti forrása eltűnik, és önmagából ered. Ez a játékos számára először világít rá az időutazás logikátlanságára és az úgynevezett nagyapa-paradoxonra.
A narrátor személyes gondolatokat is megoszt arról, mennyire szórakoztató lehet a logikailag ellentmondásos időutazás a videojátékokban. Felveti azt a kérdést is, hogy mennyire fontos a logikai következetesség szemben az élménnyel; a Nintendo szemlélete pedig előtérbe helyezi a játék örömét és kreativitását, függetlenül a történet részleteiben rejlő ellentmondásoktól.
Sok más Nintendo-játékra is kitér, ahol a történet vagy a világ logikája háttérbe szorul, hogy teret engedjen a játékos fantáziájának. Felmerül az a gondolat is, hogy vajon hasonló paradoxonok mennyire tudatosak, és mennyire segíthetnek komplex gondolkodást tanítani fiatal játékosoknak.
