400 kilométerrel a Föld felszíne felett az űrhajósok mindennap szembesülnek azzal a kihívással, hogy megbízhatóan biztosítsák a lélegzéshez szükséges oxigént. Meghibásodás esetén gyorsan kell diagnosztizálniuk és kijavítaniuk a problémát, együttműködve a földi irányítással, hiszen az ellátásukon az életük múlhat.
Az oxigénellátás megoldása idővel jelentősen fejlődött. Az Apollo-missziók még nagynyomású tartályokban vitték magukkal a szükséges mennyiséget, de a hosszabb űrállomási küldetések új megközelítést igényeltek. Ekkor kezdték alkalmazni a vízbontásos (elektrolízises) oxigéntermelést, amellyel a fedélzeten lehet előállítani az élethez nélkülözhetetlen gázt.
Az ISS-en a víz újrahasznosítása is kulcsfontosságú: szinte minden pára, verejték és egyéb folyadék tisztítás után visszakerül a rendszerbe. Az elektrolízis során a vízből oxigén és hidrogén keletkezik, de ezek szétválasztása a súlytalanságban komoly technikai kihívást jelent.
Hagyományosan a gázokat pumpákkal és centrifugákkal választják le a folyadéktól. Azonban az új fejlesztések, mint a mágneses erőket kihasználó MOGA, olyan megoldást kínálnak, amelyben nincsenek mozgó alkatrészek, így kevesebb a hibaforrás. A kérdés az, hogy ezek a fejlesztések mennyire lehetnek megbízhatóak hosszabb, például Mars-missziók során.
Miközben ezeknek a rendszereknek a hatékonysága kulcsfontosságú az emberes űrutazás jövője szempontjából, még számos nyitott technikai kihívás vár megoldásra az állandó légtér fenntartásában.
