Mitől válik egy ember „lapítottá”, és miként tükrözi ezt környezetünk egyszerűsödése? A videó egy régi, művészien kidolgozott rézcsatorna és egy mai, funkcionális, unalmas lefolyó összehasonlításával indít, majd a tárgyak vizuális részletessége és emberi figyelmünk kapcsolatát vizsgálja. Rámutat arra, mennyire gyorsan válik érdektelenné az a dolog, amin nincs mit nézni – és emlékeztet: az agyunk egy idő után egyszerűen „nem rendereli” ezeket a felületeket.
Az alkotó kritikusan elemzi, hogyan laposít el minket is a modern világ: legyen szó építészet minimalizmusáról, a tömegesen szerzett személyes adatainkról, vagy éppen a gyors és hatékony működésekre optimalizált életvitelünkről. Felvezeti a derealizáció jelenségét, amikor túlingerlő vagy steril környezetben az ember elveszíti valóságérzetét, csökken a következmények iránti érzékenysége, és könnyebben befolyásolhatóvá válik.
Érdekes történeti utalásokat tesz az „Ornament and Crime” esszére és a Pruitt-Igoe modernista lakóépület bukására, rávilágítva, hogy ezek a minták világszerte tartóssá váltak az építészetben. Később kitér az élet más területeire is: a pszichedelikumok betiltására, a természetből való elidegenedésre és az egyéni kreativitás, részletek elhagyásának folyamatára mindennapjainkban.
Olyan gondolatokat vet fel, hogy vajon valóban szükségszerű-e a részletek és a „furcsaság” eltüntetése az életünkből; hangsúlyozza, hogy mindaz, ami egyedivé és emlékezetessé teszi a környezetet és az embert, épp a részletekben rejlik. A nézőt ezek mentén önreflexióra hívja: mi mindent fogadunk el anélkül, hogy észrevennénk, és közben mi mindent veszítünk el önmagunkból és a világból?
