1740-ben Abraham Trembley svájci természettudós váratlan felfedezést tett, amikor tanítványai számára tavi vizet gyűjtött be: egy addig ismeretlen, furcsa élőlényt talált, amelyet nem lehetett egyértelműen besorolni sem az állat-, sem a növényvilágba. Mozgásával és táplálkozásával az állatokat, regenerációs képességével viszont inkább a növényeket idézte, ezért Trembley a görög mitológia regenerálódó szörnyéről, a Hüdra nevéről nevezte el.
A hidrák a csalánozók törzsébe, azon belül a kis testű, édesvízi polipok közé tartoznak. Egyszerű testfelépítésük, ragadós lábuk és csápjaik révén könnyedén képesek megfogni és elfogyasztani különféle zsákmányállatokat. Érdekes módon, miközben némely faj, mint például a zöld hidra, napsütésben él, hogy algáit táplálja, mások inkább az árnyékban vadásznak aktívan.
A csápokon található csalánsejtek különösen hatékonyak a kis élőlények elfogásában, hiszen belőlük szinte robbanásszerűen lőnek ki apró, szigonyhoz hasonló struktúrák. Védekezés terén azonban nem védik meg őket minden veszélytől – regenerációs képességük azonban egészen kivételes. Képesek nemcsak végtagjaikat visszanöveszteni, de egy teljesen széttördelt hidra is képes sejtekből újraegyesülni és újjáépülni.
Egyes laboratóriumi kísérletek azt is bizonyították, hogy más-más példányok sejtjeiből is kialakulhat egyetlen szervezet, mivel immunrendszerük nem tesz különbséget önmaguk és más hidrák között. Bár az eltérő fajok összeolvadása végül sikertelen, mindez a biológiai identitás és fejlődés alapelveit érinti.
A hidrák egyedülálló tulajdonsága, hogy szinte végtelen mennyiségű őssejttel rendelkeznek, amelyek révén testük gyakorlatilag két-három hét alatt teljesen megújul. Ez a sejtforgalom nem engedi, hogy az öregedési folyamatok károsodást okozzanak, így amennyiben nem éri őket külső behatás, elméletileg halhatatlanok lehetnek. Ezeket a képességeket kutatva a tudomány sokat tanulhat az örök megújulásról, fejlődésről és az öregedés lehetséges megkerüléséről.
