Egy művészi vízióval rendelkező Oscar-díjas rendező mutatkozik be a kritikus szemén keresztül, aki Ron Perlman karakteres megjelenítésén, valamint a Hellboy kultikus státuszán keresztül elemzi a film hatását. A felütés egyéni hangvételű, humorral és önreflexióval teli, ahol a szerző személyes élményeiből indul ki, miközben a képregényadaptációk sajátosságain gondolkodik.
Különös figyelmet kapnak a filmben felmerülő emberi és természetfeletti dilemmák, például mi tesz valakit emberré, illetve milyen szerepet töltenek be a gyökerek és a választások hőseink életében. Ezzel párhuzamosan a karakterek közötti kapcsolatok, valamint az irodalmi-mitológiai utalások is megjelennek a tartalomban.
A kritika kiemeli a film látványvilágát, a praktikus effektek és a korszak CGI-jának elegyét, valamint a sajátos hangulatot, amelyben egyszerre keveredik a sötét, véres világ és a komikus elemek. Felmerül a kérdés, vajon mennyire működik Guillermo del Toro rendezése, illetve hogyan formálja újra a hőstörténetek műfaját – mindezt úgy, hogy közben önironikus megjegyzésekkel és popkulturális utalásokkal gazdagítja az elemzést.
A szereplők – legyenek azok ikonikus vagy éppen parodisztikus karakterek – együttesen teremtenek egy olyan univerzumot, ahol a komolyság és a könnyedség egymást váltogatja. Felvetődik, vajon mennyire maradt friss ez a film, hogyan illeszkedik a korai 2000-es évek képregényfilmjeinek sorába, és miért lehet szeretni annak ellenére, hogy sokat merít a klisékből.
