Az elemzés középpontjában a készülő God of War tévésorozat áll, amelyet nagy szkepticizmussal fogad a narrátor. A műsor kulcsproblémái közé tartozik, hogy az alkotók közül a showrunner, Ronald D. Moore, nem játszotta végig a játékokat, ami komoly kérdéseket vet fel a forrásanyaggal való kapcsolatát illetően. Felmerül a kérdés: lehet-e valaki hű egy történethez, ha igazából nem ismeri annak formáló erejét, vagy csupán a felületes történetet látta?
Rámutat arra is, milyen nehézségek merülnek fel egy ilyen karakterközpontú, erős történettel rendelkező videojáték adaptálásakor, különösen, ha az új sorozat a norvég mitológiát állítja középpontba, háttérbe szorítva a jól ismert görög szálat. Ez a döntés potenciálisan az univerzum egészének érzelmi súlyát veszélyezteti, és kérdésessé teszi az adaptáció értékét a rajongók és az új nézők számára is.
A szerző több példát is felhoz más sikeres vagy vitatott videojáték-adaptációkra, és megvizsgálja, mi kellene ahhoz, hogy ez a sorozat valóban működjön. Kulcskérdésként jelenik meg, hogy vajon egy ekkora léptékű, látványban is emblematikus történet jól átültethető-e élőszereplős formátumba, vagy inkább animációként tudna megállni a lábán.
Nem titkolja, hogy szerinte a jelenlegi irány több piros zászlót is felvet, a szereplőválasztástól kezdve a történet strukturálásáig, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy eltérhet-e egy tévésorozat az alapjátékoktól úgy, hogy mégis tisztelettel bánik a forrással. A néző szembesül a gondolattal: vajon lehet-e kompromisszumot kötni a hűség és az újraértelmezés között?
