1918 közepén az egykori Orosz Birodalom területén súlyos polgárháború dúlt, ahol a bolsevik forradalmárok, a fehér ellenforradalmi erők és különféle helyi hatalmak küzdöttek egymással. Közben több külföldi intervenciós hadsereg is beavatkozott, köztük brit, amerikai, japán és francia egységek, hogy saját érdekeiket érvényesítsék, megfékezzék Németország előretörését, vagy megdöntsék a bolsevik kormányt.
Az antant országai körében ellentmondásos elképzelések domináltak az oroszországi beavatkozás mikéntjét illetően. Egyes vezetők szövetségre léptek volna a bolsevikokkal, mások inkább minden eszközzel meg akarták dönteni őket. Lengyelország, a Baltikum és Ukrajna területén különböző hadseregek és helyi mozgalmak próbáltak önállóságot vagy befolyást szerezni. Kérdés maradt, hogy az antant támogatása mennyire tudja megerősíteni a fehér hadseregeket, vagy inkább csak tovább fokozza a káoszt.
A katonai konfliktusok mellett a mindennapi élet is egyre nehezebbé vált: éhínség, járványok, erőszakos toborzások és kegyetlen megtorlások, például a bolsevik Vörös Terror lett mindennapos. Döntő jelentőségűvé vált a hadi stratégia, az utánpótlás biztosítása, és a parasztság támogatásának megszerzése vagy elvesztése.
A több fronton zajló harcok során folyamatosan változott a helyzet: a fehérek kezdeti sikerei után a Vörös Hadsereg szervezettsége, létszáma jelentős előnyhöz juttatta a bolsevikokat, míg a fehérek között egyre nagyobb lett a belső feszültség, és az antant is fokozatosan visszavonta támogatását.
Mi vezetett a polgárháború eldurvulásához, hogyan hatottak a háborús békekötések a felek mozgásterére, és milyen tényezők döntötték el a hatalmi harcok végkimenetelét? Ezek a kérdések végigkísérik a háború történetét – a lehetséges megoldásokat azonban több tényező is akadályozta.
