Albert Einstein általános relativitáselmélete forradalmi módon értelmezte a gravitációt: nem egy erő, hanem az anyag által meggörbített téridő következménye. A mindennapi életben azonban ezek a hatások annyira elenyészőek, hogy még Einstein maga is úgy vélte, laboratóriumi körülmények között igazolhatatlanok.
Ennek ellenére számos kutató nekivágott a lehetetlennek tűnő feladatnak: miként mérhetők a Föld által okozott téridő-görbület finom hatásai? Két fő jelenség állt a középpontban: a geodéziai effektus – amikor a Föld jelenléte kissé „megrövidíti” az egyenlítő menti keringési pályát –, illetve a keretcsavarási effektus, vagyis amikor a Föld forgása megforgatja maga körül a téridőt is.
A kísérletek évtizedeken át fejlődtek: a hetvenes évek LAGEOS műholdjai és a Gravity Probe A pontosították méréseiket, de még mindig jelentős hibahatárral. A nagy ugrást a Gravity Probe B hozta, amely négy, minden korábbinál tökéletesebben gömbölyű kvarcgolyóval és lenyűgöző mérnöki megoldásokkal igyekezett érzékelni az elmélet által előrejelzett parányi elmozdulásokat.
Az óriási mérnöki kihívások új anyagokat, tökéletesen sima felületeket, szupervezető borítást, hihetetlen precizitást és egyéb áttöréseket követeltek meg. A gyroszkópok viselkedését még a legapróbb elektromos aszimmetriák is befolyásolni tudták, ezzel újabb problémákat vetve fel. Miként lehet még pontosabban mérni azt, amit Einstein is lehetetlennek hitt? Meddig feszegethetők a fizikában az extrém kis eltérések határai? Ez a kérdéssor végigkíséri a modern fizika egyik legizgalmasabb mérési történetét.
