Indonézia a 20. század végén grandiózus célt tűzött ki: a közép-kalimantáni tőzeglápok meghódítását és rizsföldekké alakítását, hogy ezzel biztosítsa a növekvő lakosság ellátását. A szárazföld szűkössége, különösen Jáva szigetén, már hosszú ideje problémát okozott az ország rizstermelésében, miközben a rizs kultikus szerepet tölt be az indonéz mindennapokban.
Az ambiciózus Mega Rice Project hátterében az a felismerés állt, hogy a gazdasági fejlődés felzabálja a termékeny területeket, miközben a népesség folyamatosan növekszik. Suharto elnök, felismerve a helyzet súlyosságát, kormányzati beavatkozások sorozatával próbálta fenntartani az ország rizsönellátását. A projekt elindítására jelentős nemzetközi és belföldi szakmai ellenérvek sorakoztak fel, hiszen a tőzeglápok ökológiája igen érzékeny, és a hagyományos rizstermesztésre kevéssé alkalmas.
A lakosság áttelepítése, a hatalmas csatornarendszerek kialakítása és az erdők eltüntetése mind komoly társadalmi és természetvédelmi problémákat vetettek fel. A helyi őslakos Dayak közösségek évszázadok óta alkalmazkodtak a terület természeti adottságaihoz, saját módszereikkel éltek meg a sekély parti tőzeglápokon, elkerülve a mélyebb, terméketlenebb részeket.
Az indonéz kormányzat mégis nagyléptékű mezőgazdasági terjeszkedésbe kezdett, figyelmen kívül hagyva mind a szakértői figyelmeztetéseket, mind a helyi közösségek tapasztalatait. Felmerül a kérdés: vajon mennyire lehet sikeres egy ilyen léptékű állami projekt, ha a természeti, emberi és tudományos tényezőket figyelmen kívül hagyja?
Az események nem várt fordulatokat vettek, a környezetpusztítás mértéke pedig messze túlmutatott a tervezetteken. Hatalmas tüzek, széndioxid-kibocsátás és ökológiai katasztrófák jellemezték a következő éveket, miközben a lakók megélhetése, a régió sorsa és az ország élelmiszer-biztonsága végig bizonytalan maradt.
