A Columbia House háztartási név volt az Egyesült Államokban, különösen a ’80-as és ’90-es években. Az 1955-ben indult klub azzal a céllal jött létre, hogy azokhoz is eljuttassa a zenét, akik nem laktak közel lemezbolthoz: postán küldte ki a lemezeket, majd CD-ket, akár egyetlen fillérért is.
Az üzleti modell igazi érdekessége azonban a „negatív opciós számlázás” volt, vagyis ha a tagok nem mondtak le időben az adott hónap kínálatáról, automatikusan postázták nekik a terméket – és persze ki is számlázták. Ez a trükk ma is számos digitális előfizetés alapját képezi. A tagsági rendszer, a rejtett költségek és a tisztázatlan feltételek egész generációkat tanítottak meg arra, hogy figyeljenek a kisbetűs részekre – vagy hogy néha kicsit vissza is éljenek a rendszerrel.
Az évek során sokan próbálták kijátszani a Columbia House-t: hamis nevek, háziállatok vagy fiktív lakcímen regisztrált fiókok révén jutottak újabb és újabb olcsó CD-khez. Két New Jersey-i eset különösen nagy port kavart, amikor több tízezer CD-t rendeltek és adtak el haszonnal. Ezek a történetek jól mutatják, hogy a „becsületkassza” rendszer könnyen átverhető volt.
Nem csak a vásárlók játszottak trükkösen: a Columbia House maga is spórolt az előállítási és jogdíjköltségeken, így például a promóciós példányokhoz alig fizetett jogdíjat, a minőségük is elmaradt a bolti kiadásoktól. A klub áttörése pedig – jól vagy rosszul – a digitális előfizetések és online zenei szolgáltatások előfutárává vált. Közben sorra jelennek meg a kérdések: ki profitált igazán ebből az üzleti modellből? Hol húzódik a határ a jóléti szolgáltatás és a tudatos fogyasztók megtévesztése között?
