Sokan vitatják, hogy érdemes-e zenei CD-ket vagy bakelitlemezeket professzionális minősítésre és „slabbing”-re, vagyis díszes műanyag tokban való archiválásra küldeni. A kártyák, képregények, sőt videójátékok gyűjtői már megszokták ezt a gyakorlatot, de a zenei gyűjtők körében még heves vitákat vált ki.
A különböző érvek között szerepel, hogy a grading tartósítja a zenetörténelem fontos relikviáit és emléktárgyait, ám mások szerint ezzel elveszik a lemezek eredeti funkciója, és befektetési tárggyá, nem pedig zenei élménnyé válnak.
Egy különösen érdekes példán keresztül, egy 1991-es, eredeti csomagolású Soundgarden CD védőtokba helyezésén keresztül elevenedik meg a folyamat minden részlete, a választástól és a vásárlástól kezdve a minősítési eljáráson át egészen addig, hogy mennyire érződik értékesebbnek, gyűjtői szempontból különlegesebbnek a végső termék.
Egyes gyűjtők továbbra is szkeptikusak, mivel szerintük a grading csupán mesterségesen növeli az árakat, ugyanakkor felmerül, hogy valóban a piac dönt arról, mennyit ér egy ilyen, díszes tokba helyezett, értékeléssel ellátott CD.
Felvetődik az is, vajon mennyire ellentmondásos, hogy a zenerajongók sokszor hozzá sem nyúlnak a lezárt, gyűjtői darabokhoz, mégis kritizálják a gradinget ugyanígy, miközben maguk is megőrzik a bontatlan kiadásokat.
