A
A
  • Angol
  • Magyar
  • 17 perc

Az emberi gyilkológép: a Street Fighter előtti furcsa próbálkozás a videojátékok világában

Egy letűnt korszak különös kultjátékát vizsgáljuk meg: hogyan próbálták utánozni a sikeres árkád-verekedős játékokat, és miért vált a Human Killing Machine ennyire emlékezetessé.

1989-ben a videojátékok világa gyors változásokon ment keresztül, miközben a kiadók igyekeztek népszerű árkádjátékokat átültetni otthoni számítógépekre. Ebben az időszakban jelent meg a Human Killing Machine, amelyet sokan a korszak egyik legfurcsább és legismertebb verekedős játékaként tartanak számon.

A játékot a brit US Gold jelentette meg, és erőteljesen próbálták összekapcsolni a Street Fighter sikerével úgy, hogy egyfajta nem hivatalos folytatásként népszerűsítették – jóval azelőtt, hogy a Capcom forradalmasította volna a műfajt a Street Fighter II-vel. A fejlesztők részben ugyanazt a motort használták, mint amit a korábbi Street Fighter porthoz fejlesztettek, azonban az eredmény igencsak megosztó lett.

A játék során különféle ikonikus helyszíneken, például Moszkva, Amszterdam, Barcelona, München és Bejrút hátterei előtt lehet furcsa ellenfeleket legyőzni – ilyenek például egy orosz katona a kutyájával, két éjszakai pillangó egy bordély mellett, bikaviadal Barcelonában, és később terroristák egy háborús övezetben. Az ellenfelek és a pályák változatossága, illetve a megdöbbentő megoldások szinte már parodisztikussá teszik a játékot.

Több platformra is elkészült a játék (Commodore 64, Amstrad CPC, ZX Spectrum, Amiga, Atari ST, MS DOS), azonban a különböző verziók minősége és játszhatósága jelentősen eltérő volt. Az animációk szegényesek, a játékmenet helyenként igazságtalanul könnyű vagy nehéz, a karakterek irányítása pedig gyakran frusztráló.

A korszak játékmagazinjai is erősen megosztottan reagáltak: volt, ahol kritikusan értékelték a grafikát és az animációkat, míg más platformokon lenyűgözte őket a sprite-ok mérete vagy a háttérgrafikák. Emellett a Human Killing Machine betekintést nyújt abba az időszakba, amikor a kiadók gyors sikerre vágytak, gyakran kompromisszumokat kötve a minőség kárára.