A
A
  • Angol
  • Magyar
  • 45 perc

Az elfeledett Nocturne és a horror klasszikusok újjászületése

A Nocturne című túlélőhorror játék nemcsak technikai bravúrokkal és sötét, stílusos világával tűnt ki, hanem egyedi története és műfajközi újításai révén is igazi elfeledett kincs a horror videojátékok között.

Az 1999-ben megjelent Nocturne egy kultikus túlélőhorror videojáték, amely a műfaj számos kliséjét és újdonságát merészen ötvözi egyedi, sötét pulp világával. A játék tematikája markánsan támaszkodik a klasszikus szörnyekre, mitikus lényekre és a két világháború közötti időszak sötét-misztikus atmoszférájára, miközben egy titkos kormányzati szervezet, a Spookhouse ügynökei védik az emberiséget a természetfeletti fenyegetésektől.

Felvetődik a kérdés, mennyire lehet egy videojátékot objektíven értékelni, amikor a szubjektív élmények, elvárások és a műfajrajongók preferenciái ennyire meghatározóak. Az alkotás kritikai fogadtatása rendkívül vegyes volt: durván lepontozták bizonyos magazinok, ugyanakkor mások magasan értékelték, ami jól illusztrálja a játék körüli ellentmondásokat.

Technikai oldalról a Nocturne igazi úttörőnek számított: elsőként alkalmazott valós idejű dinamikus árnyékokat és ruhafizikát, amelyek jelentősen hozzájárultak a sűrű hangulathoz. Mindemellett a játékmenet erőteljesen támaszkodik az akcióra, miközben kalandjáték-szerű fejtörők és egyedi játékszerkezeti megoldások is helyet kaptak benne, mint például az epizodikus felépítés vagy a különleges, egymással feleselő karakterpárosítások.

A Nocturne története nemcsak magában áll: a Blair Witch videojáték-trilógia és a Bloodrayne sorozat is ebből a világból nőtt ki, ami újabb érdekes áthallásokat és univerzumbeli kapcsolódásokat teremt. A videóban felmerül a kérdés, miért lett ez a játék ennyire elfeledve, miközben technikai és tematikai téren is bátran vállalt kockázatokat, továbbá hogy milyen lehetett volna egy jól sikerült folytatás vagy remake.

A film betekintést nyújt abba, hogy mik a legfőbb technikai és játékmeneti hibák, amelyek miatt a program egyszerre legendássá és hírhedtté vált a közösségben, és hogyan viszonyuljunk egy efféle „jank-fesztiválhoz”. Felmerül, hogy az ilyen elfeledett, merész próbálkozások történeti és művészi értékének megőrzése önmagában is izgalmas vállalkozás lehet. A nézőt arra ösztönzi, hogy fedezze fel ezt a különleges atmoszférával és sztorival bíró klasszikust, valamint hogy elgondolkodjon: valóban szükséges-e minden régi játékból remake-et készíteni?