Az Egyesült Államokban egy egész generáció anyagi bizonytalansággal néz szembe: sok fiatal ma már nem csak lakáshitelek törlesztésén gondolkozik, hanem azon is, vajon lesz-e még munkája másfél év múlva. Ezeknek a félelmeknek nemcsak pszichológiai okai vannak, hanem racionális gazdasági alapjuk is.
A mesterséges intelligencia és automatizálás gyors terjedése új hullámokat indított el a munkaerőpiacon. Egyes elemzések szerint az amerikai munkák akár 30%-át is veszélyeztetheti az AI hosszú távon, de a jelenlegi, közvetlen veszély ennél jóval alacsonyabb, mégis több millió dolgozó lehet érintett. A fiatalokat különösen sújtja az, hogy a legegyszerűbben automatizálható munkahelyek mind az ő karrierjük elején jelennek meg.
Sokan érzik úgy, hogy a vállalati leépítések gyakran nem pusztán innováció vagy szükségszerű technológiai fejlődés miatt zajlanak, hanem költségcsökkentő intézkedések részét képezik, amelyeket az AI-éra kommunikációs eszközként is használnak. Ez az általános bizalmatlanság a gazdasági döntések indoklásában új szinteket ér el.
Különösen érdekessé válik a helyzet a lakáspiacon: a legtöbb amerikai már úgy gondolja, hogy az automatizálás és az AI miatt veszélybe kerülhet a lakhatásuk elérhetősége – nemcsak az árak, hanem az elveszíthető munkahelyek miatt is. Ez a bizonytalanság széles körben átszövi a társadalmat, és az ingatlanvásárlási, illetve hosszú távú terveket is visszafogja.
A történet nem csak az álláshelyek számáról vagy a termelékenység növeléséről szól, hanem arról is, hogy a technológiával nyert haszon hová áramlik: a tőke és a részesedéssel bírók élvezik a legnagyobb előnyt, míg sok munkavállaló lemarad. A társadalmi mobilitás szimbolikus létrája az alsóbb fokokon roppan meg először – pontosan ott, ahol a remények és a számítások egyaránt indulnak.
