Scott Ritter, volt ENSZ-fegyverellenőr és amerikai tengerészgyalogos hírszerző tiszt elemzi az Egyesült Államok közel-keleti pozíciójának meggyengülését, különös tekintettel az USA katonai és energiaforrásainak csökkenésére. Felveti, hogy az olyan stratégiai pontok, mint a Hormuzi-szoros vagy a Bab el-Mandeb-szoros lezárása súlyos globális energiaválságot idézhet elő.
Kiemelt kérdésként vizsgálja, hogy az Egyesült Államok képes-e még jelentős haderőt mozgósítani vagy fenntartani a térségben, és hogy a szankciós politikák mennyire hatékonyak a jelenlegi geopolitikai helyzetben. Olyan példákat hoz fel, amelyek az amerikai hadsereg korábbi gyors bevethetőségét mutatták meg, majd rávilágít arra, hogy ez a kapacitás mára radikálisan lecsökkent.
Ritter részletesen beszél arról is, hogyan vált Irán a térség meghatározó katonai szereplőjévé, és milyen új szövetségi rendszerek, például az „ellenállás tengelye” formálódnak. Felhívja a figyelmet a regionális riválisok – különösen Szaúd-Arábia és Irán – ambícióira, és arra, hogy az amerikai támogatásra mennyire támaszkodnak ezek az országok.
Geopolitikai, gazdasági és katonai szempontból is rámutat arra, hogyan válik a konfliktus gazdasági háborúvá, például az energiaszállítások manipulálásával, illetve a globális pénzügyi rendszerek átalakításának szükségességével. Elemzi továbbá, hogy mennyire gyakorol nyomást az Egyesült Államokra Oroszország és Irán, miközben maguk szabják meg céljaikat és határaikat.
Felszínre kerül az is, hogy mennyire zavaros és kiszámíthatatlan az Egyesült Államok külpolitikája a politikai vezetés változásai miatt, valamint hogy a szankciók és katonai fellépések hosszú távon inkább gyengítik, semmint erősítik az amerikai befolyást. A diskurzusban kiemelt hangsúly esik a stratégiai helyszínek fontosságára és a játékban résztvevő hatalmak racionalitására is.
