Ez az anyag egy különleges ritmikai illúziót vizsgál, amely a The Odyssey filmzene egyik tételében hallható. A zene egyedülálló módon folyamatosan gyorsulni látszik, anélkül hogy valaha is elérné a játszhatatlan vagy hallgathatatlan tempót. A szerző ezt az élményt elemzi, és végigvezet a ritmikai illúzió mögötti elveken.
A magyarázat során fontos auditív csalódásokat ismerhetünk meg, köztük a Risset-ritmust, amely analógiában áll a híres Shephard-tonussal. Ezek az illúziók főként a különböző tempóban játszó, fokozatosan elhalkuló és felerősödő ritmikai rétegek egymásra helyezésével jönnek létre, így a hallgató érzékei folyamatosan megtévesztődnek.
További érdekesség a ritmikus alosztások elhagyása, amely bemutatja, miként lehet adott ciklusokat darabolni, majd a tempót megduplázva (vagy felezve) visszatérni az eredeti ritmushoz, de megváltozott hangulatban. Az albán furulya által bemutatott variációk, valamint a poliritmikus szerkezetek mind hozzájárulnak a lenyűgöző, komplex zeneiséghez.
A szerző saját rekreációs kísérletének részletei mellett bevezet a hemiola fogalmába, és rávilágít, hogy miként használják a többszörös ütemek és a fraktálszerű ritmusok egymásra épülve ezt az illúziót. Elgondolkodtató kérdés marad, hogy vajon hányféle réteg és trükk áll össze ebben a kompozícióban, és mennyire lehet ezt kívülállóként megfejteni.
A hangulatteremtéshez más, egyszerűbb trükkök is hozzájárulnak, például egy folyamatosan emelkedő, hosszú hang, amely egyre disszonánsabbá válik. Ezek együtt adják meg azt a feszültséget, amely miatt sokak számára a track kaotikusnak és felkavarónak hat, ugyanakkor egy igen kreatív zenei újítás is egyben.
