Ebben az elemzésben egy új animációs filmadaptáció kerül fókuszba, amely George Orwell klasszikusának, az Állatfarmnak a modern feldolgozását próbálja megvalósítani. A kritikus a kezdeti várakozásokról mesél, amelyek részben Andy Serkis rendezői szerepéből erednek, illetve abból a reményből, hogy végre készülhet egy felnőtteknek szóló, minőségi animáció.
Már a legelső előzetes és filmrészlet alapján megjelenik az aggodalom: a hangvétel alapvetően eltér az eredeti mű szellemiségétől, az újítási kísérletek leginkább gyermekfilm-sablonokat és modern popkulturális elemeket ismételnek. Az alkotás különösen a humor és a zenei betétek miatt tűnik ki, de nem pozitív értelemben: a rapbetétek, az egyszerű poénok és „menő” szlengek helyenként a Minyonokra, illetve paródiafilmekre emlékeztetnek.
Komoly kritika éri a karakterábrázolást és a világépítést is. Többször felmerül, hogy a modernizálás ártott a klasszikus társadalmi utalásoknak, az eredeti allegóriák elhalványodnak, miközben a szereplők következetlenek és logikátlanul viselkednek. A filmes világ nem követi szorosan az irodalmi alapokat, a cselekmény gyorsan ugrál, így a néző elveszíti a kapcsolatát a történettel.
A kritika kitér a produkció körüli bizonytalanságokra: vajon a stúdiók beavatkozása vagy a túlzott aktualizálási szándék vezetett a végeredményhez? Felmerül, hogy a jól ismert alkotók és színészek ellenére miért lett ilyen kaotikus és összecsapott az adaptáció.
Megjelennek szokatlan húzások is, például az end créditsnél felbukkanó QR-kódok, amelyek humorosnak szánt üzeneteket közvetítenek a nézőknek. Mindezek ellenére alig található olyan pillanat, amely valódi minőséget vagy átgondoltságot mutat; inkább a „sírtam-nevettem” típusú élmény dominál, amely később is visszhangot kelthet a „nézzük, milyen rossz” rajongói körökben.
