1851-ben a porosz kormány attól tartott, hogy Friedrich Fröbel új oktatási módszere, a „Kindergarten” veszélyesen szabadelvű, ezért betiltotta annak játékos, művészeti elemekkel tarkított tanítását. Ezzel a hagyományos tanulás és játék szétválasztását helyezte középpontba, amely azóta is világszerte meghatározza az iskolai rendszert.
Azonban a játék mint tanulási forma évszázadokon át meghatározta a gyerekek tapasztalatszerzését: utánozták a felnőtteket, felfedezték a környezetüket, és egymástól is tanultak. Számos közösség és pedagógus ma is hisz abban, hogy az önirányított, játékos tanulás fejleszti legjobban a gyerekeket, és különféle módszerekkel igyekeznek ezt megőrizni.
A Montessori-iskolák különleges, gondosan megtervezett játékokat és anyagokat használnak, amelyek segítségével a gyerekek matematikai és logikai fogalmakat fedezhetnek fel önállóan. A különböző életkorok együtt tanulnak, a tanárok pedig inkább irányító kérdésekkel segítenek, mintsem közvetlenül utasítanának.
A Reggio Emilia modellben a diákok érdeklődésére és kreativitására építik az órákat, a tantermek minden sarka az önkifejezést és az együttműködést serkenti. Itt a tanulók saját kérdéseik alapján indíthatnak projekteket, amelyeket a pedagógusok támogatnak, egyéni kíváncsiságuk figyelembevételével integrálva a tananyagot.
A projektalapú Laboratóriumi Iskolákban a matematika, művészet és más tárgyak gyakorlati összekapcsolása segíti az elméleti tudás alkalmazását. Minden módszer közös vonása, hogy a diákok nagyobb szabadságot kapnak, ami egyedi kihívásokat eredményez – a tanároknak érzékenyen és dinamikusan kell reagálniuk a gyerekek igényeire.
Kutatások szerint ezek a megközelítések javítják a kreativitást, a szociális készségeket és a tanulmányi eredményeket. Egyes felsőoktatási intézmények – például az MIT – is adaptálják a játékos, kreativitást középpontba helyező modelleket, bizonyítva, hogy a játékos tanulás nem csak gyerekeknek szól.
