Az 1980-as évek elején a General Motors (GM) nagyszabású robotizációs terveket jelentett be, amelyek célja az volt, hogy gyáraikat teljesen automatizálják. A vezetőség úgy látta, hogy a japán autógyártók innovatív technológiái és alacsonyabb költségei miatt fel kell zárkózniuk – ezért milliárdokat fektettek robotokba, számítógépes irányításba és mesterséges intelligenciába.
Az ipari robotok fejlődése már a ’60-as és ’70-es évektől kezdve jelen volt: a korai Unimate robotok elsősorban monoton, veszélyes feladatokat végeztek, mint például hegesztés és festés. Az első elektromos, nagyobb precizitást kínáló robotkarokat viszont Svédországban és Japánban fejlesztették ki, hozzájárulva a technológia szélesebb körű alkalmazásához.
Az ambiciózus GM-terv több új autógyári projektben, például a Hamtramck és Saturn üzemekben csúcsosodott ki, ahol a robotok mellett automatizált szállítójárművek, központi számítógépes rendszerek és gépi látást használó ellenőrzőrendszerek jelentek meg. A vállalat vezetése a teljesen automatizált, „lights-out” gyártás vízióját tűzte ki célul, ahol elvileg emberek nélkül, csak gépek dolgoznának.
Ugyanakkor az automatizálás során számos nehézség és meglepő tanulság is felmerült: műszaki zavarok, túl lassú berendezések, a robotok hálózatba kapcsolásának buktatói, illetve a humán munka tényleges szükségessége. Felmerül a kérdés: vajon a túlzott technológiai optimizmus és a robotika gyors bevezetése mennyiben segítette vagy inkább akadályozta a fejlődést a gyártósoron?
