A galambok évezredek óta megbízható kommunikációs partnereink, akár szerelmesleveleket, akár háborús jelentéseket kellett eljuttatni távoli helyekre. Különlegességük, hogy mindig képesek visszatalálni otthonukba, legyen szó akár világos nappalról, akár sötét éjszakáról.
Sokáig tudományos rejtély övezte, hogy miként érzékelik ezek a madarak a Föld mágneses mezejét, és hogyan igazodnak el anélkül, hogy vizuális támpontokra támaszkodnának. Három fő elmélet született: az első szerint speciális fehérjék (kriptokrómok) a szemükben lehetővé teszik, hogy ‘láthatóvá’ váljon számukra a mágneses mező; a második modell apró vasrészecskéket feltételez a csőrben; míg a harmadik teória szerint a mágneses tér közvetlenül hat bizonyos idegi ioncsatornákra.
Nemrég azonban egy új kutatás váratlan helyen talált magyarázatot: a galambok májában és lépében meglévő fehérvérsejtek, úgynevezett makrofágok, bőséges vastartalmuk miatt szuperparamágneses tulajdonságokkal bírhatnak. Ezek a sejtek a mágneses tér hatására képesek nagyon finoman ‘irányt mutatni’ az idegrendszer számára.
Egy leleményes kísérletben sikerült bizonyítani, hogy ha ezeket a májban található makrofágokat ideiglenesen eltávolítják, a galambok felhős időben, amikor vizuális támpont nincs, elveszítik tájékozódási képességüket. Világos nappal viszont továbbra is tudtak navigálni, amiből az derült ki, hogy a mágneses mező érzékelése csak bizonyos körülmények között kerül előtérbe.
Ez a felfedezés új dimenziókat nyithat az állati tájékozódás kutatásában, és felveti a kérdést: vajon más állatok vagy akár emberek esetében is jelen lehet-e ez a „mágneses érzék”? Továbbá alapjaiban alakíthatja át azt a képünket, hogy az immunsejtek kizárólag a kórokozók elleni védekezésben játszanak szerepet.
