Az MS-DOS-on felnőtt generáció minden évvel egyre kisebbé válik, és ezzel nemcsak a régi játékokat veszítjük el, hanem valami sokkal mélyebbet is. Ez a korszak ugyanis nem pusztán a szórakozásról szólt – az akkor élők öntudatlanul alakították a jövőt, miközben tanulták, hogyan működnek a számítógépek.
A korabeli játékosok nem csak felhasználók voltak: kísérleteztek, hibáztak, próbálkoztak – néha sikerrel, néha kudarccal. Minden próbálkozás egy lépés volt a technológia megismerésében, a kíváncsiság és a felfedezés lett a mindennapok része. Ebben a világban nem voltak elérhető oktatóvideók, fórumok vagy mesterséges intelligencia. Önmaguknak kellett rájönniük a megoldásokra, és ez a tapasztalat formálta későbbi karrierjüket is.
Az élmények jelentőségét azonban nem lehet pusztán archívumokkal vagy emulátorokkal megőrizni. Bár a szoftverek fennmaradnak, és bármikor elővehetők, az érzés, a kihívások és a felfedezés öröme lassan eltűnik. Ez az a tudás – a felfedezés bátorsága és a személyes tapasztalat –, amely generációról generációra fogy, és amely nélkül szegényebb lesz a technológia iránti kapcsolatunk.
Az, hogy mit jelentett a DOS-szal felnőni, és mi az a tapasztalat, amit ma már senki sem élhet át első kézből, éles kérdéseket vet fel: Vajon milyen tudás veszhet el, amikor már senki sem emlékszik azokra az időkre? Miből fog táplálkozni a jövő technológiához való viszonya? Ezek a kérdések talán még fontosabbak, mint maguk a megőrzött játékok vagy hardverek.
