A film kritikai szemmel boncolgatja a Back Rooms című horrorfilmet, amelynek alapját egy internetes creepypasta és városi legenda adja. Ez a történet először 2019-ben látott napvilágot anonim fórumokon, majd gyorsan népszerű lett—sokak szerint az üres, sárgás, szőnyegpadlós irodák képei már önmagukban is baljós érzéseket keltenek. Az ötletet videójátékok és YouTube-sorozatok is feldolgozták, most pedig a huszonéves YouTuber, Kane Parsons filmesítette meg az egész világot körülölelő rejtélyt.
A beszélgetésben szó esik arról, hogy mennyire érezhető az A24 stúdió sajátos stílusa: a lassabb tempó, az egyszerre művészies és nyomasztó hangulat, illetve a mélyebb gondolatok és elgondolkodtató kérdések. A szereplők hol aprólékos világépítést, hol pedig a karakterek lelki folyamatait emelik ki, de akad, aki inkább az irodai terek fenyegető atmoszféráját találja érdekesnek. Felmerül a kérdés: mit jelenít meg a Back Rooms az emberi tudatalattiról, a traumáról és a párhuzamos valóságokról?
Érdekes aspektus, hogy a film egyszerre kínál magyarázatot és hagy teret a fantáziának. Sokan szeretik, ha a horrorokban nem kapnak mindenre választ, itt viszont valamiféle választ, értelmezést mégis ad a történet. Hangsúlyos az is, hogyan viselkednek és torzulnak a karakterek a hátborzongató környezet hatására, és mennyiben lehet a szörnyek vagy teremtmények megjelenítése szimbolikus jelentőségű.
Külön kiemelik a film látványtervezését, praktikus díszleteit, a VHS-es, kézikamerás hangulatot és a hangdizájnt. Megjelenik a szorongás forrásaként az unheimlich, azaz az otthonosból ismeretlenné torzult tér. Felvetődik: vajon mennyire sikerül a YouTube-sorozat szellemiségét áthozni a mozifilmre, és hol veszít az adaptáció az intenzitásából? Mélyebben boncolgatják azt is, hogy egy ilyen világ vajon mennyire lehet az egyéni vagy kollektív tudatalatti lenyomata, és mit jelent az elveszettség élménye.
A film szándékosan árnyalatokban gazdag, sokszor kérdéseket vet fel válaszok helyett, a beszélgetők pedig saját értelmezéseikkel és kétségeikkel gazdagítják a felfedezés folyamatát. Eközben felmerül, mennyire lehet elégedett a néző azzal, hogy nem kap minden kulcsot a rejtélyhez, és hogy egyáltalán: szükség van-e egyetlen, lezárt magyarázatra?
