Miközben egy régi hajóúton, a rossz minőségű tévével szembesülve, megszületik az ötlet: érdemes lenne saját hordozható projektort vinni az utazásokhoz. Felmerül a kérdés, hogy az elmúlt évtizedben mennyit fejlődtek ezek a zsebméretű vetítők, és miért maradnak el tulajdonságaikban a nagyobb otthoni projektoroktól.
Az összehasonlítás két eszköz között zajlik. A Sony egykori MPL1 (illetve CL1A) projektorát a jelenlegi, kis méretű, modern Oren Zip váltja fel. Kiderül, hogy bár az újabb felület modernebbnek tűnik, a fejlesztések inkább a fényerőre korlátozódtak, az üzemidő ugyanakkor rövidült.
Részletesen bemutatja az Oren Zip működését, kiemelve a menürendszert, a beépített, bár szerény minőségű hangszórókat, az automatikus és manuális fókuszt, valamint a kizárólag vezeték nélküli csatlakozási lehetőségeket. Felvetődik a kérdés, hogy a készülék miért mellőzi a HDMI-bemenetet, és milyen megoldásokra van szükség például egy telefonról történő vetítéshez.
A szoftverfrissítések bonyolultsága és a vezeték nélküli kapcsolatok megbízhatatlansága újabb kérdéseket vet fel. Szó esik az audio problémákról, a Bluetooth hangkésésről, valamint arról is, hogy bizonyos alkalmazások, például a Disney Plus, csak HDMI-csatlakozással lennének képesek lejátszani letöltött tartalmakat. Feltűnik egy ravasz megoldás, amely révén ezek a tartalmak végül vetíthetők, ám újabb komplikációkat is hoz magával.
A narrátor önkritikusan számol be a folyamatos „fejlesztgetések” abszurditásáról, és felteszi a kérdést: tényleg érdemes volt ebbe az irányba elindulni, vagy léteznek-e egyszerűbb, problémamentesebb alternatívák?
