Nosztalgikus visszatekintésre hív a beszélgetés, amely a 2011-es játékos korszakot idézi fel. Az elbeszélő emlékeiben felidézi fiatalkori élményeit, amikor csak egy Nintendo Wii állt rendelkezésére, miközben osztálytársai már az Xbox 360 vagy a PlayStation 3 világában mozogtak. Az akkori konzolválasztás dilemmája és az a vágy, hogy ő is részese lehessen a legmenőbb multikonzolos játékoknak, meghatározó élményként jelenik meg.
A monológ során előkerülnek a korszak jellegzetes játéktípusai és hardverei, például mozgásérzékelős kiegészítők, a Blu-ray lejátszás lehetősége, illetve az, hogy egyes játékok vagy extrák mennyire befolyásolhatták a választást. A személyes vágy és a baráti hatás mellett gyakorlati szempontok – mint például az akciós csomagok és a konzolárak – is előtérbe kerülnek.
Az elbeszélő külön kitér arra, hogy milyen érzelmi jelentőséget tulajdonított bizonyos platformoknak: a PlayStation 3-hoz társuló „prémium” és „elérhetetlen” érzés, az Xbox 360 „fun box” jelleg, valamint a Nintendo Wii közvetlensége. Olyan kérdések merülnek fel, amelyek sok játékost foglalkoztathattak: milyen exkluzív játékok miatt érheti meg az egyik vagy másik platform, mennyire számítanak a baráti közösségek preferenciái, és milyen érzés utólag visszagondolni a döntésre.
Bemutatásra kerül számos konkrét játékélmény – első multiplayer próbálkozások, mozgásérzékelős partik –, valamint a digitális korszak gyermekbetegségei, például a tárhely korlátai vagy a kötelező rendszerszintű frissítések. Az emlékezés célja, hogy előkészítse a kérdést: melyik konzol választása bizonyult volna hosszabb távon a legjobb döntésnek, valamint mit jelentett játékosnak lenni ebben a korszakban?
