Az elemzés középpontjában a Marvel’s Wolverine videojáték áll, amelyet a szerző már a bevezetőben kritizál, különösen a játékosokat lenéző, túlságosan is kézenfekvő játékmenet és felhasználói élmény miatt. A harcrendszer felszínessége, az ismétlődő pályatervezési megoldások és a játékosoknak szóló túlzott mennyiségű útmutatás mind visszatérő problémaként jelenik meg az értékelés során.
Felvetődik a kérdés, hogy a játék miért ragaszkodik annyira a lineáris haladáshoz, miközben egyszerre igyekszik bevezetni mindenhol jelenlévő, szinte lehetetlenné tevő segítségeket. Ezek a segédeszközök – például a szagvonal, a vizuális és hangjelzésekkel megspékelt elrejtett ládák, valamint az irányt mutató nyilak – megfosztják a játékost az önálló felfedezés élményétől.
Az alkotás történeti hátterét és karaktereit vizsgálva szó esik a Team X zsoldoscsapatról Nathaniel Essex vezetésével, valamint olyan ikonikus szereplőkről, mint Farkas (Logan), Jean Grey, Mystique és Kardfog (Sabretooth). A videós kiemeli a karakterábrázolások újdonságait – különösen Logan szokatlanul empatikusabb oldalát –, míg más szereplők, például Mystique, háttérbe szorulnak.
A narratíva felveti azt a dilemmát, hogy vajon képes-e az Insomniac igazán megragadni Farkas és az X-Men világának lényegét, illetve hogy a játék strukturális és mechanikai döntései mennyiben árulják el a nyitó koncepció szellemiségét. Felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi AAA játékfejlesztési trendek mennyire szolgálják ki a széles közönséget, és hol húzódik a határ a segítő dizájn és a játékosok intelligenciájának lekezelése között.
Az összegzés nem tér ki a végső következtetésre vagy a játék konkrét minősítésére, hanem a felvetett témákra, kérdésekre és a játékban tapasztalható visszásságokra összpontosít.
