Az 1970-es évek elején egy mindössze 81 főből álló, helyi közművek által támogatott washingtoni szervezet merész tervbe kezdett: egyszerre öt atomerőművet akartak felépíteni, ezzel próbálva kielégíteni a gyorsan növekvő energiaigényt. Az ambíció mögött a hidrogén- és atomenergia iránti lelkesedés, valamint a vidéki és városi közművek közti különbségek meghatározóak voltak.
Az új korszakba lépő közművállalatok szoros összefonódásban működtek a szövetségi programokkal és ügynökségekkel, mint például a Bonneville Power Administration. Az állami és szövetségi irányítású vízerőművek mellett egyre inkább előtérbe került az atomenergia, különösen a Hanford területén található reaktorok révén.
Egyre nagyobb méretű projektek váltak szükségessé a tervezett energiaboom miatt – komoly pénzügyi, szervezeti és mérnöki kihívások mellett. Elindult a Hydro-Thermal Power Program, amelynek keretében több, jórészt különböző tervezésű atomerőművet kezdtek építeni. Az előrejelzések szinte mindent indokolttá tettek, mégis számtalan, előre nem látott akadály, szervezési hiba és félreértett gazdasági trend vezetett súlyos problémákhoz.
Kiemelten izgalmas kérdések merülnek fel az egyes döntéshozók felelősségével, a vállalatok közötti együttműködés nehézségeivel és a folyamatosan változó szabályozói – környezetvédelmi, gazdasági és technikai – feltételekkel kapcsolatban. Mi történt, amikor az addig bevált modellek hirtelen érvényüket veszítették? Hogyan hatottak a társadalmi, gazdasági és politikai változások egy ekkora beruházásra, és mely pontokon csúszott ki az irányítás a szereplők kezéből?
