Az űrszonda következő nagy állomása a gázóriás Szaturnusz, amelyhez a Voyager küldetéseknek egy bonyolult gravitációs hintamanővert kellett végrehajtaniuk, hogy lendületet szerezzenek a hosszú úthoz. Ezt a kritikus műveletet a földi irányítók alapos tervezéssel és precíz számításokkal hajtották végre, aminek eredményeként a Voyagerek óriási sebességnövekedést értek el, így évekkel korábban érkezhettek meg új célpontjukhoz.
Az érkezés után a szondák részletes adatokat gyűjtöttek a Szaturnusz légköréről, és rámutattak a különleges fizikai tulajdonságaira. Meglepő megfigyelések születtek, például egy óriási, hatszögletű felhőformáció feltűnése az északi pólusnál – ez a geometriai alakzat sokáig megmagyarázhatatlan volt a tudósok számára, és újabb kérdéseket vetett fel a bolygó légkörének stabilitásáról és szerkezetéről.
A kaszkádszerű felfedezések a Szaturnusz gyűrűit sem kerülték el: a Voyager kamerái révén kiderült, hogy ezek sokkal összetettebbek, mint ahogy addig hittük, ezer meg ezer kisebb gyűrűt alkotva. Még bizarrabb talányként jelent meg az úgynevezett F-gyűrű, amely több részre fonódva, szinte lehetetlennek tűnő módon rendeződik el. A műholdak és a gyűrűk kölcsönhatásai, a kis holdak, mint a Prometheus és a Pandora mozgása új magyarázati lehetőségeket tárt fel a tudósok számára.
További izgalmakat tartogatott, amikor a Voyager 2 több órára elvesztette a kapcsolatot a Szaturnusz árnyékában, majd váratlan technikai problémák jelentkeztek a szonda kulcsfontosságú mérőműszereinél. Hogyan képes egy földi irányítócsapat ilyen távolságból megoldást találni egy ilyen kritikus helyzetben, és milyen kérdések merülnek fel egy ilyen egyedülálló helyzetben?
