Vietnam kulcsfontosságú szereplővé vált az USA és Kína közötti globális hatalmi versengésben. Az ország stratégiai fekvése a Dél-kínai-tenger partján, közel 3200 km-es tengerpartjával közvetlen hozzáférést biztosít a világ legvitatottabb tengeri útvonalaihoz és jelentős energiaforrásokhoz. Évente mintegy 5 trillió dollárnyi áruforgalom bonyolódik le itt, és halászati forrásai milliók megélhetését biztosítják.
Miközben Kína aktívan bővíti és militarizálja tengeri szigeteit a térségben, Vietnam is reagál: infrastruktúrát fejleszt, katonai támaszpontokat épít. A két nagyhatalom gyámkodása között Vietnam szándékosan elkerüli az egyoldalú elköteleződést, inkább változatos külpolitikai kapcsolatokat ápol, hogy mozgásterét megőrizze.
Diplomáciai és gazdasági együttműködések, valamint védelmi partnerségek kötik összes mind az Egyesült Államokkal, mind Japánnal, Indiával és Franciaországgal. Ezek kiegészítik az ország önállóságra törekvő külpolitikai stratégiáját, amelyet bambusz-diplomáciának is neveznek – rugalmas, de ellenálló hozzáállás külső nyomással szemben.
Mindeközben jelentős beruházásokat vonz ipari fejlesztésekbe, és mára a globális ellátási láncok egyik központjává nőtt. Az USA és Kína közötti kereskedelmi háború miatt multinacionális cégek választják gyártóbázisként, ami látványos ipari bővülést okozott. Azonban mindez bonyolult gazdasági függőségeket is teremt, amelyeket Vietnam nemzetközi szerződésekkel és diverzifikációval próbál csökkenteni.
Történelmi tapasztalataiból kiindulva a vietnami nemzetpolitikai szemlélet alapja a nagyhatalmi törekvésekkel szembeni óvatosság, szuverenitásának védelme diplomáciai manőverezéssel és modernizációval. Érdekes kérdés, hogy meddig képes továbbra is egyensúlyozni a két szuperhatalom között, miközben hosszú távon saját autonómiáját szeretné erősíteni.
