Ismerj meg egy régimódi, ám annál okosabb videokazetta-formátumot, amely a méretváltozáson túlmenően különös előnyöket teremtett a VHS-standardhoz ragaszkodó családoknak és amatőr filmeseknek. A VHS-C kazetta lényege, hogy ugyanolyan videójelet rögzít, mint a hagyományos VHS, mindössze egy jóval kisebb dobozban, ráadásul mindezt egy praktikus adapterrel bármelyik otthoni videomagnóban is visszajátszhatóvá teszi.
A ’80-as években általános miniatürizációs láz söpört végig a háztartási elektronikán, és a hordozható videokészülékek fejlesztői számára a kisebb mindig jobb volt. A kezdeti próbálkozások még inkább a dizájnról, mintsem a valódi praktikusságról szóltak, hiszen a VHS-C első verziója például jelentős korlátokkal bírt: mindössze 20 perc felvételi időt biztosított, és meglehetősen feleslegesnek is tűnt, míg meg nem érkeztek az igazán kompakt camcorderek.
Az évtized közepére a technológia végre utolérte az elképzelést: a kazetta maradt kicsi, de a hordozható rögzítőszerkezetek is zsugorodtak, így a családi nyaralások, születésnapok és hétköznapi pillanatok felvétele soha nem volt még ilyen kényelmes. A kazetták tervezői több apró trükköt is bevetettek, hogy a lehető legjobban kihasználják a helyet, illetve kompatibilisek maradjanak a VHS rendszerrel.
A történetben felbukkan a formátum-háború riválisa, a Video8 is, amely műszakilag ugyan modernebb, és akár hosszabb felvételt is kínált, de szokatlan formátumával, valamint a VHS világában gyökerező szokások miatt csak rétegtermék maradt. A választás egyszerű kérdéssé vált: számít-e a páratlan kompatibilitás, vagy inkább a hang- és képminőség, illetve a minél több rögzíthető tartalom?
A bemutató nem csupán a kazetták technikai fejlődését és a hozzájuk kapcsolódó átalakítókat, hanem azt is nyomon követi, mennyire összefonódott a mindennapi élet kényelmével a VHS-C története. Érdekes kérdések merülnek fel a kompromisszumokról, a szokásokról, illetve arról, vajon a műszaki felsőbbrendűség mindig felülírja-e a gyakorlatias preferenciákat.
