Észak-Itáliában, a 6. század végén, a népvándorlás és háborús fenyegetettség közepette menekülők kerestek menedéket a lagúnák mocsaras, ingoványos világában. Ezek a telepesek szembesültek azzal a különleges kihívással, hogyan lehet tartós várost építeni átmeneti szigetekre, a folyók hordalékából és az Adriai-tenger árapályai által formált iszapra.
A korabeli mérnöki zsenialitás révén fa cölöpökkel, valamint fából és kőből épült alapzatok segítségével stabilizálták a területet. Idővel ezek a vízi alapokon nyugvó struktúrák kiállták az idő próbáját; sőt, a város lakói folyamatosan új anyagokat és technikákat is beépítettek az építkezésekbe, hogy ellenállóbbak legyenek a tűzzel, az árvizekkel és az időjárás viszontagságaival szemben.
Velence földrajzi helyzetéből adódóan a tengeri kereskedelem kulcsfontosságúvá vált, összekötve Keletet és Nyugatot. A csatornákkal átszőtt város és a különleges közlekedési módok nemcsak védelmet biztosítottak, hanem egyedi társadalmi rétegeződést is teremtettek, ahol mindenki gyalog vagy hajón közlekedett.
A város gazdasági és kulturális jelentősége növekedett, amikor részt vett a negyedik keresztes hadjárat szervezésében, és később uralta a Földközi-tenger kereskedelmét. Ezzel egy időben virágzott a művészet, a kézművesség és a könyvnyomtatás.
Idővel azonban külső politikai és gazdasági nyomások, például az Oszmán Birodalom előretörése, valamint az új óceáni kereskedelmi útvonalak elzárták Velencét a virágzó tengeri kereskedelemtől. A 19. század végére a város elvesztette nagyhatalmi helyzetét, majd végül Olaszországhoz csatolták.
Jelenleg Velencét két nagy, egymásra ható kihívás fenyegeti: a klímaváltozás miatt növekvő árvízveszély és a tömegturizmus okozta károk. Ezek a modern veszélyek újabb kérdéseket vetnek fel az egyedülálló város jövőjével kapcsolatban.
