Egymás után érkeznek a hátborzongató Valentin-napi üzenetek négy fiatal nőhöz, akik fokozatosan ráébrednek: múltbéli tetteik, az egykor megalázott iskolatársukkal szembeni kegyetlenségük most utolérte őket. A történet központjában egy titokzatos, maszkos gyilkos áll, akinek személyazonossága és indítékai folyamatosan rejtve maradnak a néző előtt – a tét pedig, hogy sikerül-e időben összerakni a kirakós darabjait.
Bejárhatjuk a korai 2000-es évek slasher hullámának univerzumát, miközben szó esik arról is, hogyan próbáltak ezek a filmek különbözni az ekkoriban óriási sikerű Sikoly (Scream) sorozattól. Felmerül a kérdés: mennyire sikerült a Valentin napnak saját, egyedi hangot találni ebben a műfaji kavalkádban, és miben különbözik elődeitől?
Nem csak a műfaji öntudat, hanem a karakterek ábrázolása is fókuszba kerül – különösen megfigyelhető, hogyan bontja ki a film az erős női figurákat, szemben a klasszikus, gyakran felszínes slasher-szereplőkkel. Ehhez társul a zenei aláfestés elemzése is: Don Davis jól eltalált, baljós dallamai és azok hatása a feszültségteremtésre.
A műfaji sajátosságok mellett komolyabb témák is megjelennek: a bosszúvágy, a túlélés ösztöne, az iskolai bántalmazás hosszú távú következményei és a társadalmi elvárások befolyása. Időnként szóba kerül a film szerkesztése, tempója, valamint humora és a hozzá társuló, néha véletlenül „campy” hangulata, amely kiemeli a korra jellemző horrorfilmek közötti különbségeket.
Érdekes kísérletet láthatunk arra, hogyan működik a slasher formula, ha a hangsúly a karaktereken, a társadalmi tematikán, sőt a nosztalgikus, személyes élményeken van. Meddig lehet elmenni a műfaji határok feszegetésében, és hol válik önmaga paródiájává egy félelmetesnek szánt film?
