Philip Johnston előadásában egy úttörő ötletet mutat be: a mesterséges intelligenciát (AI) kiszolgáló adatközpontok űrbe telepítését. Terveik szerint rövidesen elindítják az első olyan űreszközt, amely Nvidia H100 chipet tartalmaz – ez a jelenlegi űrben lévő számítási kapacitásnál százszor erősebb.
A koncepció mögött nem csupán a technológiai fejlődés ígérete húzódik meg, hanem komoly gyakorlati problémák is. Az adatigényes AI-alkalmazások elképesztő mennyiségű energiát és hűtést igényelnek, egyes előrejelzések szerint csak Amerikában akár száz új atomerőműre is szükség lenne az elkövetkező években az igények kielégítésére.
Az új adatközponti beruházások azonban egyre nagyobb ellenállásba ütköznek a helyi közösségek részéről, akik aggodalmukat fejezik ki az energia- és vízfogyasztás, valamint a környezetterhelés miatt. Johnston felvetésében az űrben rendelkezésre álló bőséges napenergia és hideg környezet gazdasági és technikai előnyöket kínál a földi létesítményekkel szemben.
Az előadás olyan alapvető kérdéseket boncolgat, mint a rakétatechnológia fejlődése (külön az újrahasznosítható Starship-rakétát említve), a sci-fi inspirációk (például Asimov űrbéli naperőművei), illetve az energia-, víz- és erőforrások geopolitikai jelentősége. Vajon valóban lehetséges és gazdaságos lesz-e a jövőben adatközpontokat az űrben működtetni? Hol húzódik a határ a merész fejlesztés és a megvalósíthatatlan sci-fi-vízió között?
