Ismerős lehet az energiapolitikai vitákban gyakran megjelenő ábra, amely szerint a világ energiaellátásának túlnyomó része még mindig fosszilis tüzelőanyagokból származik, miközben a megújulók aránya továbbra is csekélynek tűnik. Ez a látszólagos ellentmondás felveti a kérdést: hová tűnt a nap- és szélenergia térnyerése, és miért nem látszik még jelentősebb változás a legfontosabb statisztikákban?
A felmerülő paradoxon mögött a számítás módszertana áll. A jelenlegi gyakorlat „primerenergia” alapon számol, vagyis a természetből kivont nyers energiatartalmat veszi alapul – függetlenül attól, hogy ezt az energiát a végén mennyire tudjuk ténylegesen hasznosítani. Ez torz képet ad, hiszen a fosszilis energiahordozók súlyos átalakítási veszteségekkel járnak, míg a villamos technológiák eleve sokkal hatékonyabbak.
Felvetődik, hogy érdemes lenne az energiafelhasználást nem az eredeti energiatartalom, hanem az ún. „hasznos végtermék”, azaz a ténylegesen hasznos munkavégzés és hő alapján mérni. Ha ezen a szemüvegen át nézzük a rendszert, hirtelen más sorrendet látnánk: a megújulók és az elektromos rendszerek jelentős hatékonysági előnyt élveznek a hagyományos, égetésen alapuló modellekkel szemben.
Az így való megközelítésnek komoly gyakorlati következményei lehetnek. A közbeszéd, a beruházási döntések és a politikai stratégia mind attól függhetnek, hogy hogyan mérjük, milyen módszertan alapján értékeljük az energiát. Az új megközelítés a villamosításban rejlő, fizikai törvényszerűségre visszavezethető strukturális előnyt hangsúlyozza, amely a jövő energiarendszereit alapjaiban formálhatja át.
