Az elmúlt évtizedek nukleáris stabilitását egyre több bizonytalanság övezi világszerte. Nemcsak a nagyhatalmi szövetségek ingatagabbak, hanem a fegyverzetellenőrzési megállapodások is fokozatosan háttérbe szorulnak, miközben az eszköztár bővül, és az érintett szereplők száma is nő.
Oroszország és Kína fegyverkezési politikája jelentős változást hozott: Moszkva stratégiai arzenálját szinte teljesen modernizálta, Peking pedig gyors ütemben növeli készleteit, miközben a fegyverzet-ellenőrzési tárgyalásokat inkább korlátozásként, semmint biztonsági tényezőként kezeli. Az Egyesült Államoknak ráadásul egy egyre összetettebb, háromoldalú (vagy akár multipoláris) nukleáris versenyben kell helytállnia, ami lényegesen kiszámíthatatlanabbá teszi a globális helyzetet, mint a hidegháború bipoláris rendszere.
Az atomfegyverek elterjedését akadályozó normák is meggyengülni látszanak, főként amiatt, hogy számos, technikailag felkészült ország újragondolja nukleáris fegyverprogramját. Kiemelt példaként említik Dél-Koreát és Japánt, ahol már nyíltan vitatkoznak az önálló atomarzenál lehetőségéről, ami dominóhatást válthat ki a térségben.
Az iráni helyzet újabb feszültséget jelent. Amerika és Irán között továbbra is éles a nukleáris válság: Irán fenntartja magának az urándúsítás jogát, miközben a közelmúlt eseményei és katonai fellépései csak súlyosbítják az ellentéteket. A tárgyalások kimenetele és a lehetséges fegyveres konfliktus elkerülése jelenleg is komoly kérdéseket vet fel.
