Az európai nukleáris energia kérdése új lendületet kapott a közelmúltban. Az egykor megosztó energiatermelési forma ismét előtérbe került, miután évtizedekig számos országban fokozatos leépítésének lehettünk tanúi, főleg politikai és társadalmi ellenállás miatt.
Az 1950-es években Európa vezetői a nukleáris energiában látták a kontinens energetikai jövőjét, különösen, mivel szűkösek voltak a hagyományos energiahordozók. A közös nukleáris együttműködés is szorosan összefonódott az európai integráció korai lépéseivel. Azonban a XX. század második felében balesetek, társadalmi félelmek és gazdasági nehézségek miatt megfordult a közhangulat.
Az elmúlt évek energiaválsága, a megújulók megbízhatatlansága és az orosz gázfüggőség szintén hozzájárultak ahhoz, hogy több ország újragondolja energetikai stratégiáját. Németország visszalépése a nukleáris ellenesség be, és újabb országok – például Belgium, Dánia és Olaszország – újbóli nyitása a nukleáris energia felé, érdekes dilemmákat és vitákat vet fel Európa jövőjéről.
A lakossági vélemények pozitívabb irányba mozdultak, ám komoly kérdés marad, hogy a költséges és időigényes nukleáris beruházások mennyire tudnak válaszolni az energiabiztonság kihívásaira, illetve milyen szerepet szánnak a tagállamok a közös fejlesztéseknek és standardizációnak.
