Az agykutatás területén az utóbbi időszakban több, egymástól független tanulmány is azt mutatja, hogy az emberi agyról és viselkedésről szóló kutatások jelentős része téves megállapításokra épült. Egy németországi kutatócsoport például arra jutott, hogy az fMRI-vizsgálatok során mért jelek közel 40%-a nem azt jelenti, amit eddig gondoltak, mivel bizonyos agyi területeken az idegsejtek fokozott aktivitása anélkül is bekövetkezhet, hogy a véráramlás nőne.
Érdekes részletként felmerül egy 2009-es eset is, amikor halott lazacot tettek MRI-be, és látszólag agyi aktivitást mértek, ami csak statisztikai hibák következménye volt. Elgondolkodtató az is, hogy ha eltérő gyártók MRI-gépeivel végzik el ugyanazokat a vizsgálatokat, akkor azok eltérő eredményeket adhatnak, ami a kutatási módszerek megbízhatóságát is megkérdőjelezi.
Hasonló problémákat tárnak fel a lézióhálózat-térképezésekről szóló tanulmányok is, melyek szerint sok esetben nem sikerült valóban betegségspecifikus agyi áramköröket azonosítani, helyette nagyon hasonló mintázatok jelentek meg különféle rendellenességekben. Az egész mezőben zajló visszaélések, hibák, publikációs kényszerek és a tudományos önkorrekció nehézségei vetnek fel további kérdéseket, beleértve azt is, hogy az ilyen problémák miért maradnak fenn évtizedek óta.
Felmerül a kérdés: van-e kiút ezekből a hibákból, javulnak-e valaha a tudományos gyakorlatok – avagy újabb és újabb területek kényszerülnek teljes újrakezdésre, ahogy az már a pszichológiában is megtörtént?
